Már rózsaszínű köd lengett a fákon,
dalos, napfényes, csöndes volt a tó,
izzó szívemben vadvirágos álom,
poszáta-ajkon csengő nótaszó.
Szellő osont. Megreszketett az alkony,
s lebegve indult könnyű páratánc.
Patak csobbant a zöldszegélyű parton,
s összébbhajolt a dombokon pár akác.
Távol moraj. Elhalt a szó a fákon.
Sötét felleg jött át a rónaságon:
kibontott hajjal már a dombon állt.
Új szélroham. Megdördült fent az ég,
s a zivatarban zúgó messzeség,
visszhang-torokkal visszaorgonált.
S szivárvány-fényben újra felmosolygott
üdén, tisztán - a régi rónaság.
Wass Albert
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése